Buszon olvastam

Tök jó! Ajánlom mindenkinek!!

Remé. Ezt jelenti a Nadja oroszul, a „remény, de csak a kezdete”. A szürrealizmus felnőttkori, revizionált nagykönyve, tele képpel, mert a képleírás az hülyeség. Érdekes felfogás...

A csodás a hétköznapokban rejlik, egy nőben, egy szökőkútban, bármiben. Csak észre kell venni.

ja, és rendkívül jó a fordítás (Lackfi)!

Valahol a 40. oldal táján járok, és az egyik feladatnál kiverte a biztosítékot egy fordítási hiba, egy érthetetlen, értelemzavaró baklövés. Megjegyzem, a többi könyvben is volt sajtóhiba dögivel, a legutóbb befejezett Austerben is, sajnos. A rejtvényeket tartalmazó Seherezádé azonban nem annyira szellemes, amennyire lehetne, sok feladat ugyanis kb. olyan színvonalú, mintha a zöld csíkos gimnáziumi példatárhoz írnál valamilyen többé-kevésbé erőltetett szöveget. De azért vannak élvezetes feladatok, és egyáltalán, tök jó, hogy vannak ilyen könyvek, sőt, a feladatok nem kis hányadánál gyönyörűen befutok a banánhéjjal kikövezett (??)  zsákutcába :))

A könyv végére tartogatott némi meglepetést, és furcsaságot is. Nem értem teljesen, hogy miért kellett belekomponálni a szeptember 11-i terrortámadást, miért éppen ezzel fejezi be a könyvet. Mert ellenzi Bush külpolitikáját (egyébként a belpolitikáját is, keményen), ami a könyvben szövegszerűen végigvonul, egyszerűen rühelli a Busht. Ami akár rendben is lehet, de miért kell ennyire direkten belevenni egy könyvbe, pláne úgy, hogy nem is erről szól. Namindegy.

A végén az elbeszélő saját halálának/haldoklásának leírása szerintem nagyon szép, az idős bácsik valahogy így tengetik utolsó napjaikat a kórházban. Annak ellenére, hogy őt kiengedték a kórházból, tudjuk, hogy mi lesz a történet vége.

Az addigi szálakat szépen elvarrta, tisztességes történetmondó módjára, majdnem unalomba hajlóan. Az emberek továbbra is szánalmas döntéseket hoznak, de néha azért összejön valami.

Nagyon sokszor el tudtam hinni, hogy ez a könyv nem játék, hanem egy napló, amit az öreg írt húsvér emberekről. És azt is el tudtam hinni, hogy milyen a vidéki és a brooklyni Amerika, teljesen megismerhettem az amerikaiak „jeltelen hétköznapjait” - ami persze egy-két Updike után nem volt túl meglepő. Néha kicsit vontatott volt, főleg, amikor elautóztak az Egzisztencia Hotelbe. Azért rendben volt a könyv.

Kicsit kezd ellaposodni. Egyre szimplább a történet a 250. oldal után, épphogy sikerült fenntartani a továbbolvasáshoz szükséges feszültséget, azonkívül nemsok jön át. Azért nem rossz, de feszesnek, sziporkázónak vagy csúcsteljesítménynek semmiképp sem mondanám.

Jó könyv, de most egy kicsit elment mesélősbe, néha túl könnyű a mesemondás a súlyos témához képest, azaz hogy egymás után örökíti meg embertársai (ismerősei, „ismeretlenei”) balgaságait, rossz döntéseit. Továbbra is mindenki mindent elront, főleg az elbeszélő családjában, eközben kirajzolódik egy valódi Brooklyn, ahol az emberek csak úgy tengetik a tengetnivalójukat. Néha valóban megkapóan szép rajzok lesznek ebből, amolyan „hagyományosak”, realisták, de nem a dologi leírások szempontjából, hanem a karaktereket írja le nagyon jól. A nézőpont teljesen a társadalmi regényből megszokott, néha még franciásnak is mondanám, csak éppen a helyszín Amerika. De az amerikaiak sem rontják el annyira máshogy az életüket, hogy ne lehessen felismerni a közös emberi nevezőt. Amikor a 18-as villamoson mentem, és már becsuktam a könyvet leszállás előtt, mintha átment volna a sztori az életbe, mert ugyanazokat a problémákat ismételgették az emberek is a villamoson: a családban ez meg az nem akar mittudomén kivel beszélni, ami nagyon szomorú dolog.

Balgaságok listája továbbra is, a 200. oldal táján, szigorúan a történetmondásra koncentrálva, mert itt a történet a lényeg, nem az elbeszélés mikéntje. A történetek pedig nagyon banálisak, hétköznapiak és az unalomig ismertek. A mesemondás néha átmegy drámába, van egy fejezet, ahol tényleg a drámákra jellemző szedéssel megy a szöveg, a leírások leginkább a személyek cselekedetei által ismerhetők meg, a helyszínek is azon keresztül tűnnek elő.

Viszonylag gyorsan lehet olvasni, szerintem túlságosan is olvasmányos, épphogy nem lájtos.

Nagyon jó volt!! Érdemes újraolvasni és szerintem majd mást is fogok tőle. Szórakoztató és valós, jól van megírva, rövid (135 oldal), elvileg olcsó (1200 forint volt a hátán, de szerintem az rég volt; talán antikváriumban lehet kapni, ha van olyan balga ember egyáltalán, aki ezt a könyvet beviszi), buszozásra tökéletesen alkalmas olvasmány. Most pedig visszatérek az Austerhez.

Már olvastam, de nem lehet kihagyni a blog neve miatt sem – meg aztán olyan könyvről van szó, amit bármikor érdemes újraolvasni, mert jól van megírva.

Vékony (135 oldal) kis könyv ez, szerethető fajta, az ifjú tehetség (tipikus) regénye, tele fiatalsággal és erővel. Talán túlzás is azt mondani, hogy regény, mert a regény szó egy kicsit poros, könyvtár szagú, de legalábbis semmitmondó; ehelyett a Pompásan buszozunk vallomás. Egy fiatal srác vallomása, akinek az apukája iszonyatos kanyarulatú, sokak által félelmetesnek tartott G betűt ír az aláírásában, az anyukája pedig elalvás előtt mesél, ha pedig eltévednek a városban akkor olyanokat mond, hogy „itt kalizolunk a semmiben” vagy pedig „megvagyunk, mint kutya a kútban.” A Pompásan buszozunk nemcsak szellemi frissesség, hanem kellemes nosztalgia is (számomra),

Ezt a könyvet többek között azért szeretem, mert a szövegeket (a dumákat) teljesen hitelesnek tartom, például a gyereknyelv az szerintem teljesen hiteles, pont ezeket a dumákat nyomtuk mi is, amikor suliba jártunk. Meg a szülőkkel is így beszéltünk, legalábbis nagyon sok családban hangzott el az a párbeszéd, hogy: „- Ma én mosogatok? - Nem, a váci püspök. - Ennyi csetres. - Hogy van ez elmosogatva? (…) Másodszor ellenőrzi a tányérokat: na, fogjuk rá, elenged játszani, de nemsokára fürdés, a nyolcórási nagyfilmre ágyban a helyem”. Szerintem ezek a mondatok annyira valóságosak, reálisak, hogy már azt is kétségbe vonhatnánk akár, hogy ez nem is regény, hanem egyszerűen csak egy régi magnófelvétel szöveghű leirata. Fenntartás nélkül elhiszem, hogy ilyesmi gyerekkora volt, feltételezem persze azt is, hogy nem minden ugyanígy történt, és a könyv nem jegyzőkönyve annak, ami megesett a regényíróval. Mindenesetre nagyon jó könyv, olvasmányos, kedves és szép.

Az Austert is olvasom közben, csak a Pompásan buszozunk közbeékelődött.

Jó könyvnek ígérkezik. Arról szól, hogy a főhős (egy nyugdíjba vonult biztosítási ügynök) milyen baklövéseket követett el az élete során, illetőleg, hogy a közvetlen ismerősei, családtagjai mit rontottak el. Amolyan balgaságok tárháza, ami nem feltétlen eredeti ötlet, de ötletnek ötlet, és jónak tűnik. Ráadásul nagyon olvasmányos, már-már csevegősen könnyed (lájtos) a stílusa - miközben kilistázza, ki mit nézett be. Persze azt is leírja, hogy a hibáknak, rossz döntéseknek milyen következményei lettek.

Továbbá összekacsint az olvasóval, amikor elmondja a baltörténeteket, mert eközben részvétet éreztet azokkal a szereplőkkel, akik jobb esetben csak pechesek, rosszabb esetben pedig gonoszak és pechesek, és így rontanak el mindent. Nem gúnyol ki senkit, inkább csak ironizál, és mintha kicsit vigasztalni próbálná az olvasót, hogy látod, más is elkúrhatja. A nemrég befejezett Grendel-könyvben, annak is az első részében ezzel szemben lenyakazta az esendő embert, leszámolt, és reménytelenül ismétlődőnek mutatta a dolgokat. Vajon kinek van igaza?

2400 forint és 325 oldal.

Hát, a vége nem tetszett annyira, mint az eleje. Nagyjából a közepéig teljesen rendben van, aztán ez a Kánya uras „történet” a nem létező történettel már nem jött be. A második és harmadik fejezetben voltak azért nagyon jó dolgok is, például ez a mondat kifejezetten tetszett: „Az elbeszélő különösen azokat a regényeket gyűlöli, amelyekben történik valami, azt a látszatot keltve, mintha a valóságban is történnék valami, holott minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig.” Talán jobb volt az első fele, ahol valóban paródiaként fogta föl és írta le a történéseket, aztán – úgy látszik – már ő sem viselte el, hogy a történelem ismétli önmagát, és a kisember ki van szolgáltatva ennek-annak-amannak.

Úgy érzem, kicsit túl direkten „számolt le” irodalmilag, amikor kilépett a történetmondásból, majd magáról a történetmondásról kezdett el beszélni, ami persze felettébb jó is lehet, de hát istenem, ízlések és pofonok..., ez most nekem annyira nem jött be a végén. Nem sikerült felfognom azt a sziporkázó ötletességet, ami az elején minden sorban megvolt és kézzelfoghatóan volt, szóvel lehet, hogy az Éleslövészet (második része) mégsem a laza buszozásra van kitalálva.

Ez a rész nem teszik annyira – valahol az 50. oldal után vagyok – itt új fejezet van, és teljesen kettétöri a történetet, ami eddig csak foltokban jelent meg annak bizonyításául, hogy a történelem az bizony hülyeség. Az első fejezetnek az volt a címe, hogy Első leszámolás (történelmi), és mint ilyen rendben is van. A második azonban: Második leszámolás (irodalmi), ahol a szerző átfordul egy kis köldöknézésbe, ami nem tetszik túlságosan. Nagy gond azért nincs, még belefér a tömegközlekedésbe ez a pár oldal.

Klasszikus posztmodern a nyolcvanas évek elejéről, 135 oldal, az én példányomat a Kalligram adta ki 98-ban Pozsonyban, akkor 990 forintba (avagy 150 koronába) került a borító szerint. A Kalligram egyébként mindig szép kivitelezésű könyveket csinál.

A könyv történelmi regénynek indul, aztán körülbelül az első oldal után kiderül, hogy egyáltalán nem az, hanem egy fenegyerek posztmodern könyve, történelmietlen észjáték, magvas történelemfilozófia, amiből (számomra) kiderül, hogy a történetírás nagyjából hülyeség, a világ megismerhetetlen, és teljesen abszurd, aminek néha halálos következményei vannak.

A regénynek van cselekménye, viszont minden teljesen kézzelfoghatatlan, még az az Olsavszky-feljegyzés is, amire a szerző szövegszerűen hivatkozik. Itt indul az ereszdelahajam posztmodern szövegjáték, önreflexió, irónia, többértelműség, ötletparádé; minden interpretáció kérdése, tér és idő relatív; ám mindeközben mégis megy a város (vagy falu?) élete, jóllehet néha lemészárolják a lakosságot az éppen aktuális hódítók, néha pedig megismétli magát a történelem, beleértve a hódítók erőszakoskodásait. Főhős a könyvben nincs, legfeljebb az elbeszélő az, aki személyesen is benne van a könyvben, de nem feltétlen azonos a valódi szerzővel. Zajlik az élet, a szerző látott már vízen buborékot és karón varjút.

Élvezetes olvasmány, viszont egy kicsit elméletinek tűnik, túlságosan „könyv” néha, neadjisten tézisregény, ahol szépen sorra előkerülnek a klasszikus posztmodern irodalom főbb gondolatai – viszont a karakterek nincsenek annyira kidolgozva, meg a leírások sem. Félreértés ne essék, nem Jókai után epedek, csak megjegyzem. Sokszor vicces, de még többször vitriolos, néha pedig egészen gyomorbajosan fekete humor, alapvetően szórakoztató. Nyelvileg nem annyira megerőltető, mint más posztmodern szerzők, talán egy kicsit hiányzik is a bravúr, de ez szerintem szándékos. Rövidek a fejezetek, tökéletes buszos olvasmány. Ajánlható.

Nos, jó volt összességében, de a végét nem tudtam hova rakni, amikor olvastam; utána, amikor becsuktam a könyvet, akkor már jobb volt és sokrétűnek bizonyult. De ott, akkor, olvasás alatt nem nagyon tudtam megfogni azt a reakciót, ami a halálkor jött ki az íróból. Zárójel: A könyv nagy részében azzal a megszokott anekdotizmussal, historizálgatással megy előre a szöveg, amiből fokozatosan kirajzolódik egy szeretett anya képe, és ezt az anyaképet az Esterházy tulajdonképpen lerombolja egy másik anya halálával, egy Görög Miki nevű focista anyjának elpusztulásával; zárójel bezárva. Mosz jönnek az utolsó oldalak.

Egyszer csak "meghal a muter", tolmácsolja a regényíró (az kicsoda?) a másik focista (?) gondolatait, ami egy teljesen más (??) történetbe visz át minket.

Itt újból fordul egyet-kettőt a szöveg, és a "játékos kedvű posztmodern" (jó dolog címkézni, hehe) elbeszélő vadul megharagszik az eddig majdnem negédes, nosztalgiára serkentő halálra, és elkezdi szapulni a létezést akképpen, hogy a legbanálisabb módon írja le, hogyan "nyeszetelték le" a Görög Mikihez tartozó "muter" lábát, mielőtt meghalt, ekkor megjegyzi, hogy most már nem fér be a focista muterja a csapatba, aztán, amikor tovább vágja a doki a lábát, felmerül, hogy mi lenne, ha a lábatlan mutert kirakná a Görög Miki amolyan kéregető embercsonknak az utcára, "öreg kurva nem vén kurva"; és akkor, amikor már teljesen a halálán van, akkor pedig állít egy furcsa párhuzamot, na, mi volt a Görög Miki muterjének az utolsó mondata, amikor a doktor még többet akart levágni a combjából?, hát az, hogy "a pinámat nem adom, kis buzi". Na, ez volt az utolsó mondata a bal összekötő muterjének, a Goethének meg ugye az volt, hogy "Mehr Licht", erről ennyit. A részvét azért tökéletesen alapvető, és meg is van, verbalizálódik. Aztán a világ legprofánabb módján saját kezűleg temeti el az elbeszélővé átváltozott Görög Miki a mutert, eközben végiggyalázza a világot, ékes magyar nyelven káromolja a káromolhatót, úgy gondol a férgekre, mint az anya haverjeira, és folyik a szidalom tovább, ahogyan az egy kétségbeesett, anyasirató ember szájából folyhat.

A legvége egy csavar a történetben, mert egy másik (??) szereplő szájába ad minden szót, a káromkodásokat is, viszont felmerül, hogy ez mennyiben csak őrá, a másik focistára vonatkozik, az a nagyon keserű, teljesen alpári és őszinte anyasirató biztos, hogy véget ér a Görög Mikinél? Na, hát persze, hogy nem. Gondolom, nem azért írta le ezt a másik anyasiratót a végére, hogy attól "elhatárolódjon", vagy mi. Viszont nem derül ki pontosan, hogy hogyan viszonyul Esterházy a Görög Miki-féle anyahalálhoz; nem árulja el, hogy ennek a nagyon brutális és furcsán, koromfeketén humoros anyatemetésnek illetve káromkodásparádénak hol van a helye az ő fejében. És ez, hogy ott a végén a másik anya halála, amihez nem határoz meg semmilyen viszonyt, csak odarakja, na ez roppant érdekessé és sokrétűvé teszi a saját (?) történetét. A saját anyja egyébként úgy búcsúzik el, hogy megmondja pontosan, milyen betűtípussal és hányas betűmérettel írják meg a haláláról szóló emléklapot. Az persze cizellált, átgondolt és esztétikus, bezzeg a Görög Miki anyja olyan proletár módon lett eltemetve, hogy a temető összes férge azon csámcsog.

Fontos momentum, hogy ezt az egészet E/1-ben írja, ami minden irodalomnál (posztmodernnél pláne) külön tanulmányokat ér meg. Most idekopizok egy vonatkozó versrészletet Orbán Ottótól: "az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté… / Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad. /Titokban minden költő napimádó". Ennek szellemében az Esterházy sem csupán egy vagy kettő személyes tragédiát mond el, hanem ő a világot látja így, és általában véve van torkig azzal, ha meghal az ember anyja, legyen az focirajongó vagy akármilyen.

Maga az egész történet szerencsére távol áll tőlem, tematikailag, de azért olvasmánynak jó, "szórakoztató" irodalomnak többé-kevésbé megfelel, jól megírt könyv. Talán kicsit nehéz téma ahhoz, hogy buszon olvassam, de mindegy.

Nos, elég sokat buszoztam a szabadságom és az olykor rémálomba forduló bevásárlótúrák alatt, hogy újabb bejegyzés szülessen a Semmi művészetről. Most a 189. oldalon vagyok, és nagyon sok minden történt. Ott tartok, hogy már azt is leírta, hogy „anyám halála előtt” még ez és ez történt. Nagyon megható gesztus ez, és ennek ellenére mégis olyan hétköznapian természetesen ír róla, hogy az anyaalak elevenné válik, teljesen élő ember, aki jár-kel, rajong, viccel, küszködik, kávét szolgál fel, dolgozik, tehát semmi eszményítés és negédesség, és a végén pont az a kellemes anekdotaszerűség jön ki az egészből, amiben az Esterházy nagyon nagy, többek között. Jóbaráti hangvételben elmondja a titkokat, amihez persze hozzá kell tenni, hogy ez mégiscsak irodalom, tehát költemény, kitaláció, viszont a hangvétel sokkal barátkozósabb, közvetlenebb annál, hogy leirodalmazzuk az intertextualitásra adó phhosztmoderrrn szöveget (textust, oh my god).

Olyan könyvet viszont nem mostanában olvastam, ami ne lett volna egységes. A Semmi művészet azonban nem az, mert fejezetenként váltogatja a beszédmódot, hogy többé, hol kevésbé irodalmi, amivel szemben mondjuk a sörözgetés melletti jóbaráti beszédmód áll. Az látszik nagyon, hogy nem együltő helyében írta, nem egyetlen hangulatban, hanem hol ilyenben, hol olyanban. Néha filozofikus, néha költői. Amikor a buszon olvastam, még azt is felfedezni véltem, hol állt fel az asztaltól, hogy majd másnap folytassa. Néha meg nem is költői, nem is filozofikus, csak elmondja, hogy „anyámból csövek álltak ki”. Ilyet egy író szerintem csak egy jóbarátjának mond egy hosszabb beszélgetés kétharmadánál; ezzel a bizalmassággal egyébként ő maga is viccel: na anyuka, most éppen a te témádból írok egy könyvet, ahogyan a szív segédigéinél, kb úgy most is. Valóban, csak itt jobban kifejti.

A szív segédigéi nekimegy a Kis magyar pornográfiának, és fölvette a Puskás focimezét.

Most éppen ott tartok, ahol „elbúcsúzik a szereplőktől és más nyelvi egységektől”, és nagyon szépen megírt, csillaggal elválasztott mondatok következnek egymás után. Ez ismét egy tűnődősebb, talán az eddigieknél is tömörebb darab. Szép.

Ma nem haladtam sokat, mert csak a Móriczra ugrottam le egy sziloplasztért a pisztolyba, vagyis az út olyan 20 oldalra futotta. Ezalatt...

… megtudtam, hogy a felszabadulás után a ruszki katonák végigerőszakolták Budapest nőit, előtte pedig konkrétan egy mongol-szovjet fiú széjjelfele bandzsítva nézett fel az Esterházy nagymamájának legendás tejfölös zöldbableveséből. Azért ismerjük be, mi 2008-ban már akkor gondban vagyunk, ha véletlen otthon felejtettük az mp3-lejátszót, és nincs mit hallgatni az utcán. Igazi tragédia meg akkor van, amikor nem vittük el a bérletet, és elkap az ellenőr. Adrenalin és izgalmas sztori a munkahelyen. Szóval tényleg más korban élt az Esterházy, aki ugyanitt leírja, hogy az anyja sógornőjét minden előzmény nélkül tette magáévá az egyik felszabadító. Nemtomm, most akkor képzeljük el az ideillő párhuzamot, most ugye „kapitalizmus” van, megveszed az iPodot, s egyszer csak jön a Disznófejű Nagyúr, és hopp!, máris leteperi a Kedves Olvasó valamely családtagját. Rajta liheg az Olvasó édesanyján az undok sertés testével. Nos, látszik, hogy nem valószerű ez utóbbi, és nagyon meredek, hogy milyen időket éltek meg azok az emberek; node nem először olvastunk-hallottunk ilyeneket. És felmerül a kérdés, hát nem hallottunk már ezer ilyen történetet?

Dehogynem, de nem pont ilyet. És mégis érdemes elolvasni, mert ez az Esterházyé, és jól van megírva. Mondhatjuk azt is, hogy más nem is hozható fel pillanatnyilag a mentségére, mert ezeket a történeteket, ha nem is pont így, de nagyon sok helyen olvashattuk, pláne, ha valaki olvasott már Esterházyt, akkor nagyon nagy meglepetés nem éri. Viszont épp annyira szépen, olyan magas szépirodalmi szinten verseli meg a Puskás közbenjárását, a Fofót, vagyis a Farkasvölgyi Fonót, hogy érdemes elolvasni. Sokszor pedig olyan személyes, mint egy napló.

A könyv hátsó borítóján van egy szöveg, amivel nem teljesen értek egyet, mert itt az olvasható, hogy „ha az olvasó Esterházy Péter regényében a „családtörténeti” szálat keresi, megtalálja – fnioman megírt, kerek történetekben”. Írja valaki. Pedig nam anniyra kerek az a sok történet, tele van gondolati ugrabugrálással, intertexttel, kapufélfával és jelzős szerkezetekkel, amelyekről nem ritkán egy tök más történet jut eszébe, vagy éppen beleköt abba, hogy nem a megfelelő jelzőt használta, és jobb lett volna egy másik, de mégis az eredetit írja le, nem javítja ki, de ha már leírta, akkor hozzáfűz pár dolgot, vagy éppen 8-10 soron keresztül sorolja a szinonímákat, mert az anyanyelv olyan, hogy tele van hasonló értelmű szavakkal, amelyek uniója talán kiadja azt az oly lázasan keresett jelentést.

Néhány napja kezdtem el a Semmi művészetet, és hála a sok dugónak és a mai csepeli kiruccanásnak (ajándékvásárlásnak), egészen sokat haladtam. Most valahol a századik oldal táján vagyok a 220-ból, úgyhogy kezdhet örülni az illető, akitől kölcsönkaptam. A könyv egyébként 3 rugó, és a Magvető adta ki.

Ez az Esterházy olyan, mint a többi, abszolút beazonosítható stílus, sziporkázó-parádés mondatkígyók, tűzijáték, de az elején mégis azt gondoltam, hogy más, mint a többi, mert egy kicsit közvetlenebb. Főleg az elején éreztem azt, hogy jóval beszédszerűbb, mint a Termelési regény (amihez nagyon sok szempontból hasonlít, alig meglepő módon), kicsit olyan, mintha egy nagy író azt mondaná, hogy: gyere ide, akartam még valamit mesélni!, és aztán csak ömlik belőle a tökéletesen megfogalmazott, szellemes, intertextuális és bravúros szépirodalom. De nem fájdalmas szépirodalom ez, mint a Szív segédigéi, hanem amolyan távolságtartó, mert főleg visszaemlékezik, ha nem is nosztalgiázik, mert nem vágyódik vissza a szahar szocializmusba, hanem csak leírja. Nem is tudom, mi inkább ez a könyv: anyasirató, aminek „hivatalosan” szánta, vagy inkább korrajz és keresztmetszet, aminek részese az anya. Jójó, egyszerre a kettő, olyan előre megfontolt szándékkal írhatta, hogy akkor ír egyet az anyának, merthát pár éve írta a Harmoniát meg a Javított kiadást, és ez az anya-könyv is olyan lesz, mint az apa-könyvek (vagyis hogy az apa köré rendeződik az egész univerzum, beleértve az apa és az anya történelmi korát, a létező és nem létező szocializmust). A Harmonia caelestis beszédmódjához áll közelebb, de a leírásoknál sokszor eszembe jutott a Tomcsányi, meg az elvtársak zakójára hullott korpadarab, szóval a Termelési regény.

Semmi művészet, mondja, amit főleg akkor éreztem, amikor íróként (magánemberként) ír, és elmondja a gondolatait és nem ecsetel. Például amikor azt mondja, hogy „amint azt az előbbi könyvemben írtam”, na az tényleg nem művészi, legalábbis ez a fél sor nem az. Aztán jön egy csomó félsor és sor, ami meg azt bizonyítja, hogy dehogynem művészet, méghozzá olyan, hogy azért liftezett le közénk az elefánycsonttorony kilátójából, hogy mi is megértsük. Érdekes ez: hogyan írja le személyes reflexióit, anya iránt érzett szeretetét magánemberként, és hol lesz ez közérdekű szépirodalom.

Cselekménye nincs a könyvnek, vagy ha van, az megközelítően mellékes. Novellaszerű epizódféleségekben, nemtommikben azért mégiscsak elmesél egy-egy dolgot, akinek; nagyon furdalja az oldalát, hogy mit, az olvassa el :)

Jó kis Esterházy-könyv ez, egyelőre hét pont, de még nem mondok semmit, mert még több mint a fele visszavan. Most nem írok olyan hosszasan, mint a Coetzee-nél, mert még úgyis folytatom.

A könyvet még Mainzban vettem egy (1) euróért, németül (ezért Eiserne Zeit a címe), Fischer kiadás, puha fedelű, 240 oldal, kis méretű, zsebben is elfér. Coetzee 2003-ban Nobelt kapott, ami az előbb felsorolt adatokhoz hasonlóan mellékes dolog (nagyjából). Ugorjunk a könyvre.

Alapvetően két dolog kápráztatott el olvasás közben: egyszer az a művészi erő, amellyel leírta a (férfi) szerző egy idős, rákban haldokló néni lelki világát, másrészt pedig mindaz, amit elmond. A legutolsó szóig hiteles, valós, ami a könyvben le van írva, tehát nem irodalom, hanem egy valódi levél is lehetne az, amit olvasunk. De mégis könyv van a kezünkben, nem a dél-afrikai haldokló nő Amerikába írt levele (feljegyzése, hagyatéka), ami elképesztő művészi teljesítmény, nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire hiteles, életszagú könyvet. A legkevésbé sem modoros, pedig nagyon érzelmes, hiszen a cselekményt egy haldokló nő szemszögéből éljük át. Az is furcsa, hogy a történet kitalált – mert nem lehet egy férfi nő, egy csomó mindent ő kellett hogy kitaláljon – és mégis a legutolsó derékfájásig egy néni derékfájását érezzük, amikor az író azt akarja. És ezt nem olyan pepecselgetős Jókai-féle leírásfixációval éri el, hanem azzal, hogy nagyon pontosan megnevezi, hogy mi történik, mi van. Szóval a stílusa kemény, pontos, és nagyot üt.

Márpedig nagyon durva dolgok vannak-voltak ott, Dél-Afrikában. Gyerekhadseregek küzdenek egymással, és az embereknek általában véve semmi kilátásuk nincs semmire. De semmire. Maximálisan ki vagy szolgáltatva, amit a nő figurája tökéletesen bemutat, fokozatosan leépül testileg, de mindvégig mindent pontosan érzékel, és mindvégig tehetetlenül nézi végig, ahogy a gyerekek egymást irtják. Meg néha felgyújtanak pár dolgot, és közveszélyesek. A gyerekek teljesen romlottak, ami megsemmisítő csapás a gondolkodó, de legalábbis reménykedő emberre: nem elég, hogy a jelen sem jó, még a jövő sem lesz jobb, sőt, rosszabb lesz, mert ezek a felfegyverzett gyerekek csak a felelőtlen pusztításra képesek.

Van benne egy olyan látomás is (a nő a könyv vége felé elég sok fájdalomcsillapítót szed), hogy voltaképpen egész Dél-Afrika nem más, mint egy gyerekhadsereg tömegsírja, amit csak épphogy elfed a vékony földréteg, és az bármikor felsérülhet, és voltaképpen a gyerekek is vasból vannak, és a testüket lehúzza a súlyuk a földbe szép lassan, milliméterről milliméterre, és egyszer csak eltűnnek, mert senki sem temeti el őket – álmodja ezt a nő akkor, amikor meghal a Florence (a bejárónő) Bheki nevű gyereke. Ahova lépsz, ott egy gyerek holtteste van a föld alatt, akik egyébként amíg élnek, simán rádtámadnak és kiverik a fogadat, hátha van benne aranytömés. Azt hiszem, jól érzékeltettem, hogy nagyon kemény a könyv.

A cselekmény dióhéjban egyébként az, hogy egy haldokló rákos nő befogad a házába egy hajléktalant (Vercueil-t), akire rábízza azt a levélköteget (tulajdonképpen magát a könyvet, amit a kezünkben tartunk), amit az Amerikában élő lányának szeretne elküldeni.

Az is zseniális a könyvben, hogy nem társadalomrajz, mégis sokkal érzékenyebb a problémákra, mint nagyon sok társadalmi regény, ahol egy-egy személy hivatott képviselni egy társadalmi réteget. Itt meg az van, hogy van ez a Vercueil nevű hajléktalan, aki egy mindenki mástól eltérő sorsú hómlessz, a Bheki, a gyerek harcos, aki meghal, és mindenki egy „nagyon” individuális karakter, tehát XY szereplő mögött nem sorakozik fel Z „társadalmi réteg”, hanem esetleg abból és abból a rétegből került ki, véletlenszerűen. Szóval a szerző egyáltalán nem rág a szájunkba semmit.

A hajléktalan élete nem jó semmire. A könyv végén kiderül, (bár nem fontos momentum) a fickó hajókon volt potyautas hosszú éveken keresztül, aztán szétzúzta valami a kezét, azóta nem mozgatja, legfeljebb a poharat tudja felemelni – de azt annál gyakrabban, mert masszív alkoholista (és a haldokló nőtől folyton pénzt lejmol). A nő élete sem túl értelmes, nem leli örömét semmiben, fizikailag egyre gyengébb, gyógyszeres kábulatban vészeli át a gyerekháborús időket, sokként éri Bheki halála. Elizabeth Curren (így hívják a nőt) hamarosan meghal, és ahhoz már túl késő van, hogy valamibe belekezdjen, egyszer még az öngyilkosság is megfordul a fejében. Testileg a legszélsőségesebb leépülésen megy keresztül, a daganat lelkileg is megviseli. A lánya egy kontinenssel arrébb van, van családja is, ezért ritkán látják egymást. Hihetetlen az az erő, amellyel a rossz hírek és életveszélyes helyzeteket fogadja a főszereplő.

Korábban azt hittem, hogy az afrikaiak vidámak, az általam megismert személyek (többnyire ösztöndíjasok) kivétel nélkül mosolygósak, energikusak és bizakodóak. Nyilván nem ismerhetem meg az összes afrikait, de eddig ez volt a tapasztalatom, az pedig olyan afrikaiakra alapszik, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek el Európában, valamelyik gazdagabb országban. Igen, az afrikaiak folyton mosolyogtak, a macedónok nem. A németek szintén nem mosolyognak annyit, mint az afrikaiak, egy ideig azt hittem, hogy a németeket a sok pénz hülyíti meg, az afrikaiak meg még érintetlenek és „csak úgy” mosolygósak. A könyv után viszont arra is gondoltam, hogy ezek az afrikaiak persze hogy mosolyognak, hiszen sikerült kitörniük Afrikából, és előttük az élet az új kontinensen. Nem tudom.

A könyv gyönyörűen, rendkívül finoman, érzékenyen van megírva, valóságos, személyes, megrázó, sokkoló, de nem tolakodó, és nagyon pontos. Hangsúlyoznám azt, hogy gyönyörűen van megírva, tízből tíz pont.

Ez a blog a buszos olvasónaplóm, amit azért indítok el, mert befejeztem az első, BKV-n olvasott könyvemet, és úgy hiszem, még lesz néhány hasonló. Többnyire a nyolcas buszon, főleg ülve olvasok (állva nem szeretek), munkába menet vagy jövet, lassan, és egyszerre legfeljebb 15 percig, kivéve persze, ha dugó van. Ezalatt nem lehet sok oldalt haladni, de nem baj. Otthon nem szoktam olvasni, legfeljebb lefekvés előtt, de nem jellemző, mert nem érek rá. Az sem biztos, hogy sok időm lesz ezt az olvasónaplót írni, de inkább úgy fogalmaznék, hogy feltehetően ritkán fogom frissíteni. Szóval ez nem egy észosztogató (egy pont nullás, hivatalos, profi) könyvkritikai blog lesz, hanem ad hoc feljegyzések arról, hogy mit olvastam éppen.

Te se bambulj a buszon, olvass könyvet, mert rövid az élet! :)