Ma nem haladtam sokat, mert csak a Móriczra ugrottam le egy sziloplasztért a pisztolyba, vagyis az út olyan 20 oldalra futotta. Ezalatt...
… megtudtam, hogy a felszabadulás után a ruszki katonák végigerőszakolták Budapest nőit, előtte pedig konkrétan egy mongol-szovjet fiú széjjelfele bandzsítva nézett fel az Esterházy nagymamájának legendás tejfölös zöldbableveséből. Azért ismerjük be, mi 2008-ban már akkor gondban vagyunk, ha véletlen otthon felejtettük az mp3-lejátszót, és nincs mit hallgatni az utcán. Igazi tragédia meg akkor van, amikor nem vittük el a bérletet, és elkap az ellenőr. Adrenalin és izgalmas sztori a munkahelyen. Szóval tényleg más korban élt az Esterházy, aki ugyanitt leírja, hogy az anyja sógornőjét minden előzmény nélkül tette magáévá az egyik felszabadító. Nemtomm, most akkor képzeljük el az ideillő párhuzamot, most ugye „kapitalizmus” van, megveszed az iPodot, s egyszer csak jön a Disznófejű Nagyúr, és hopp!, máris leteperi a Kedves Olvasó valamely családtagját. Rajta liheg az Olvasó édesanyján az undok sertés testével. Nos, látszik, hogy nem valószerű ez utóbbi, és nagyon meredek, hogy milyen időket éltek meg azok az emberek; node nem először olvastunk-hallottunk ilyeneket. És felmerül a kérdés, hát nem hallottunk már ezer ilyen történetet?
Dehogynem, de nem pont ilyet. És mégis érdemes elolvasni, mert ez az Esterházyé, és jól van megírva. Mondhatjuk azt is, hogy más nem is hozható fel pillanatnyilag a mentségére, mert ezeket a történeteket, ha nem is pont így, de nagyon sok helyen olvashattuk, pláne, ha valaki olvasott már Esterházyt, akkor nagyon nagy meglepetés nem éri. Viszont épp annyira szépen, olyan magas szépirodalmi szinten verseli meg a Puskás közbenjárását, a Fofót, vagyis a Farkasvölgyi Fonót, hogy érdemes elolvasni. Sokszor pedig olyan személyes, mint egy napló.
A könyv hátsó borítóján van egy szöveg, amivel nem teljesen értek egyet, mert itt az olvasható, hogy „ha az olvasó Esterházy Péter regényében a „családtörténeti” szálat keresi, megtalálja – fnioman megírt, kerek történetekben”. Írja valaki. Pedig nam anniyra kerek az a sok történet, tele van gondolati ugrabugrálással, intertexttel, kapufélfával és jelzős szerkezetekkel, amelyekről nem ritkán egy tök más történet jut eszébe, vagy éppen beleköt abba, hogy nem a megfelelő jelzőt használta, és jobb lett volna egy másik, de mégis az eredetit írja le, nem javítja ki, de ha már leírta, akkor hozzáfűz pár dolgot, vagy éppen 8-10 soron keresztül sorolja a szinonímákat, mert az anyanyelv olyan, hogy tele van hasonló értelmű szavakkal, amelyek uniója talán kiadja azt az oly lázasan keresett jelentést.
