Jó könyv, de most egy kicsit elment mesélősbe, néha túl könnyű a mesemondás a súlyos témához képest, azaz hogy egymás után örökíti meg embertársai (ismerősei, „ismeretlenei”) balgaságait, rossz döntéseit. Továbbra is mindenki mindent elront, főleg az elbeszélő családjában, eközben kirajzolódik egy valódi Brooklyn, ahol az emberek csak úgy tengetik a tengetnivalójukat. Néha valóban megkapóan szép rajzok lesznek ebből, amolyan „hagyományosak”, realisták, de nem a dologi leírások szempontjából, hanem a karaktereket írja le nagyon jól. A nézőpont teljesen a társadalmi regényből megszokott, néha még franciásnak is mondanám, csak éppen a helyszín Amerika. De az amerikaiak sem rontják el annyira máshogy az életüket, hogy ne lehessen felismerni a közös emberi nevezőt. Amikor a 18-as villamoson mentem, és már becsuktam a könyvet leszállás előtt, mintha átment volna a sztori az életbe, mert ugyanazokat a problémákat ismételgették az emberek is a villamoson: a családban ez meg az nem akar mittudomén kivel beszélni, ami nagyon szomorú dolog.
Balgaságok listája továbbra is, a 200. oldal táján, szigorúan a történetmondásra koncentrálva, mert itt a történet a lényeg, nem az elbeszélés mikéntje. A történetek pedig nagyon banálisak, hétköznapiak és az unalomig ismertek. A mesemondás néha átmegy drámába, van egy fejezet, ahol tényleg a drámákra jellemző szedéssel megy a szöveg, a leírások leginkább a személyek cselekedetei által ismerhetők meg, a helyszínek is azon keresztül tűnnek elő.
Viszonylag gyorsan lehet olvasni, szerintem túlságosan is olvasmányos, épphogy nem lájtos.
