Már olvastam, de nem lehet kihagyni a blog neve miatt sem – meg aztán olyan könyvről van szó, amit bármikor érdemes újraolvasni, mert jól van megírva.
Vékony (135 oldal) kis könyv ez, szerethető fajta, az ifjú tehetség (tipikus) regénye, tele fiatalsággal és erővel. Talán túlzás is azt mondani, hogy regény, mert a regény szó egy kicsit poros, könyvtár szagú, de legalábbis semmitmondó; ehelyett a Pompásan buszozunk vallomás. Egy fiatal srác vallomása, akinek az apukája iszonyatos kanyarulatú, sokak által félelmetesnek tartott G betűt ír az aláírásában, az anyukája pedig elalvás előtt mesél, ha pedig eltévednek a városban akkor olyanokat mond, hogy „itt kalizolunk a semmiben” vagy pedig „megvagyunk, mint kutya a kútban.” A Pompásan buszozunk nemcsak szellemi frissesség, hanem kellemes nosztalgia is (számomra),
Ezt a könyvet többek között azért szeretem, mert a szövegeket (a dumákat) teljesen hitelesnek tartom, például a gyereknyelv az szerintem teljesen hiteles, pont ezeket a dumákat nyomtuk mi is, amikor suliba jártunk. Meg a szülőkkel is így beszéltünk, legalábbis nagyon sok családban hangzott el az a párbeszéd, hogy: „- Ma én mosogatok? - Nem, a váci püspök. - Ennyi csetres. - Hogy van ez elmosogatva? (…) Másodszor ellenőrzi a tányérokat: na, fogjuk rá, elenged játszani, de nemsokára fürdés, a nyolcórási nagyfilmre ágyban a helyem”. Szerintem ezek a mondatok annyira valóságosak, reálisak, hogy már azt is kétségbe vonhatnánk akár, hogy ez nem is regény, hanem egyszerűen csak egy régi magnófelvétel szöveghű leirata. Fenntartás nélkül elhiszem, hogy ilyesmi gyerekkora volt, feltételezem persze azt is, hogy nem minden ugyanígy történt, és a könyv nem jegyzőkönyve annak, ami megesett a regényíróval. Mindenesetre nagyon jó könyv, olvasmányos, kedves és szép.
Az Austert is olvasom közben, csak a Pompásan buszozunk közbeékelődött.
