Hát, a vége nem tetszett annyira, mint az eleje. Nagyjából a közepéig teljesen rendben van, aztán ez a Kánya uras „történet” a nem létező történettel már nem jött be. A második és harmadik fejezetben voltak azért nagyon jó dolgok is, például ez a mondat kifejezetten tetszett: „Az elbeszélő különösen azokat a regényeket gyűlöli, amelyekben történik valami, azt a látszatot keltve, mintha a valóságban is történnék valami, holott minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig.” Talán jobb volt az első fele, ahol valóban paródiaként fogta föl és írta le a történéseket, aztán – úgy látszik – már ő sem viselte el, hogy a történelem ismétli önmagát, és a kisember ki van szolgáltatva ennek-annak-amannak.
Úgy érzem, kicsit túl direkten „számolt le” irodalmilag, amikor kilépett a történetmondásból, majd magáról a történetmondásról kezdett el beszélni, ami persze felettébb jó is lehet, de hát istenem, ízlések és pofonok..., ez most nekem annyira nem jött be a végén. Nem sikerült felfognom azt a sziporkázó ötletességet, ami az elején minden sorban megvolt és kézzelfoghatóan volt, szóvel lehet, hogy az Éleslövészet (második része) mégsem a laza buszozásra van kitalálva.
