A könyvet még Mainzban vettem egy (1) euróért, németül (ezért Eiserne Zeit a címe), Fischer kiadás, puha fedelű, 240 oldal, kis méretű, zsebben is elfér. Coetzee 2003-ban Nobelt kapott, ami az előbb felsorolt adatokhoz hasonlóan mellékes dolog (nagyjából). Ugorjunk a könyvre.
Alapvetően két dolog kápráztatott el olvasás közben: egyszer az a művészi erő, amellyel leírta a (férfi) szerző egy idős, rákban haldokló néni lelki világát, másrészt pedig mindaz, amit elmond. A legutolsó szóig hiteles, valós, ami a könyvben le van írva, tehát nem irodalom, hanem egy valódi levél is lehetne az, amit olvasunk. De mégis könyv van a kezünkben, nem a dél-afrikai haldokló nő Amerikába írt levele (feljegyzése, hagyatéka), ami elképesztő művészi teljesítmény, nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire hiteles, életszagú könyvet. A legkevésbé sem modoros, pedig nagyon érzelmes, hiszen a cselekményt egy haldokló nő szemszögéből éljük át. Az is furcsa, hogy a történet kitalált – mert nem lehet egy férfi nő, egy csomó mindent ő kellett hogy kitaláljon – és mégis a legutolsó derékfájásig egy néni derékfájását érezzük, amikor az író azt akarja. És ezt nem olyan pepecselgetős Jókai-féle leírásfixációval éri el, hanem azzal, hogy nagyon pontosan megnevezi, hogy mi történik, mi van. Szóval a stílusa kemény, pontos, és nagyot üt.
Márpedig nagyon durva dolgok vannak-voltak ott, Dél-Afrikában. Gyerekhadseregek küzdenek egymással, és az embereknek általában véve semmi kilátásuk nincs semmire. De semmire. Maximálisan ki vagy szolgáltatva, amit a nő figurája tökéletesen bemutat, fokozatosan leépül testileg, de mindvégig mindent pontosan érzékel, és mindvégig tehetetlenül nézi végig, ahogy a gyerekek egymást irtják. Meg néha felgyújtanak pár dolgot, és közveszélyesek. A gyerekek teljesen romlottak, ami megsemmisítő csapás a gondolkodó, de legalábbis reménykedő emberre: nem elég, hogy a jelen sem jó, még a jövő sem lesz jobb, sőt, rosszabb lesz, mert ezek a felfegyverzett gyerekek csak a felelőtlen pusztításra képesek.
Van benne egy olyan látomás is (a nő a könyv vége felé elég sok fájdalomcsillapítót szed), hogy voltaképpen egész Dél-Afrika nem más, mint egy gyerekhadsereg tömegsírja, amit csak épphogy elfed a vékony földréteg, és az bármikor felsérülhet, és voltaképpen a gyerekek is vasból vannak, és a testüket lehúzza a súlyuk a földbe szép lassan, milliméterről milliméterre, és egyszer csak eltűnnek, mert senki sem temeti el őket – álmodja ezt a nő akkor, amikor meghal a Florence (a bejárónő) Bheki nevű gyereke. Ahova lépsz, ott egy gyerek holtteste van a föld alatt, akik egyébként amíg élnek, simán rádtámadnak és kiverik a fogadat, hátha van benne aranytömés. Azt hiszem, jól érzékeltettem, hogy nagyon kemény a könyv.
A cselekmény dióhéjban egyébként az, hogy egy haldokló rákos nő befogad a házába egy hajléktalant (Vercueil-t), akire rábízza azt a levélköteget (tulajdonképpen magát a könyvet, amit a kezünkben tartunk), amit az Amerikában élő lányának szeretne elküldeni.
Az is zseniális a könyvben, hogy nem társadalomrajz, mégis sokkal érzékenyebb a problémákra, mint nagyon sok társadalmi regény, ahol egy-egy személy hivatott képviselni egy társadalmi réteget. Itt meg az van, hogy van ez a Vercueil nevű hajléktalan, aki egy mindenki mástól eltérő sorsú hómlessz, a Bheki, a gyerek harcos, aki meghal, és mindenki egy „nagyon” individuális karakter, tehát XY szereplő mögött nem sorakozik fel Z „társadalmi réteg”, hanem esetleg abból és abból a rétegből került ki, véletlenszerűen. Szóval a szerző egyáltalán nem rág a szájunkba semmit.
A hajléktalan élete nem jó semmire. A könyv végén kiderül, (bár nem fontos momentum) a fickó hajókon volt potyautas hosszú éveken keresztül, aztán szétzúzta valami a kezét, azóta nem mozgatja, legfeljebb a poharat tudja felemelni – de azt annál gyakrabban, mert masszív alkoholista (és a haldokló nőtől folyton pénzt lejmol). A nő élete sem túl értelmes, nem leli örömét semmiben, fizikailag egyre gyengébb, gyógyszeres kábulatban vészeli át a gyerekháborús időket, sokként éri Bheki halála. Elizabeth Curren (így hívják a nőt) hamarosan meghal, és ahhoz már túl késő van, hogy valamibe belekezdjen, egyszer még az öngyilkosság is megfordul a fejében. Testileg a legszélsőségesebb leépülésen megy keresztül, a daganat lelkileg is megviseli. A lánya egy kontinenssel arrébb van, van családja is, ezért ritkán látják egymást. Hihetetlen az az erő, amellyel a rossz hírek és életveszélyes helyzeteket fogadja a főszereplő.
Korábban azt hittem, hogy az afrikaiak vidámak, az általam megismert személyek (többnyire ösztöndíjasok) kivétel nélkül mosolygósak, energikusak és bizakodóak. Nyilván nem ismerhetem meg az összes afrikait, de eddig ez volt a tapasztalatom, az pedig olyan afrikaiakra alapszik, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek el Európában, valamelyik gazdagabb országban. Igen, az afrikaiak folyton mosolyogtak, a macedónok nem. A németek szintén nem mosolyognak annyit, mint az afrikaiak, egy ideig azt hittem, hogy a németeket a sok pénz hülyíti meg, az afrikaiak meg még érintetlenek és „csak úgy” mosolygósak. A könyv után viszont arra is gondoltam, hogy ezek az afrikaiak persze hogy mosolyognak, hiszen sikerült kitörniük Afrikából, és előttük az élet az új kontinensen. Nem tudom.
A könyv gyönyörűen, rendkívül finoman, érzékenyen van megírva, valóságos, személyes, megrázó, sokkoló, de nem tolakodó, és nagyon pontos. Hangsúlyoznám azt, hogy gyönyörűen van megírva, tízből tíz pont.
