Néhány napja kezdtem el a Semmi művészetet, és hála a sok dugónak és a mai csepeli kiruccanásnak (ajándékvásárlásnak), egészen sokat haladtam. Most valahol a századik oldal táján vagyok a 220-ból, úgyhogy kezdhet örülni az illető, akitől kölcsönkaptam. A könyv egyébként 3 rugó, és a Magvető adta ki.
Ez az Esterházy olyan, mint a többi, abszolút beazonosítható stílus, sziporkázó-parádés mondatkígyók, tűzijáték, de az elején mégis azt gondoltam, hogy más, mint a többi, mert egy kicsit közvetlenebb. Főleg az elején éreztem azt, hogy jóval beszédszerűbb, mint a Termelési regény (amihez nagyon sok szempontból hasonlít, alig meglepő módon), kicsit olyan, mintha egy nagy író azt mondaná, hogy: gyere ide, akartam még valamit mesélni!, és aztán csak ömlik belőle a tökéletesen megfogalmazott, szellemes, intertextuális és bravúros szépirodalom. De nem fájdalmas szépirodalom ez, mint a Szív segédigéi, hanem amolyan távolságtartó, mert főleg visszaemlékezik, ha nem is nosztalgiázik, mert nem vágyódik vissza a szahar szocializmusba, hanem csak leírja. Nem is tudom, mi inkább ez a könyv: anyasirató, aminek „hivatalosan” szánta, vagy inkább korrajz és keresztmetszet, aminek részese az anya. Jójó, egyszerre a kettő, olyan előre megfontolt szándékkal írhatta, hogy akkor ír egyet az anyának, merthát pár éve írta a Harmoniát meg a Javított kiadást, és ez az anya-könyv is olyan lesz, mint az apa-könyvek (vagyis hogy az apa köré rendeződik az egész univerzum, beleértve az apa és az anya történelmi korát, a létező és nem létező szocializmust). A Harmonia caelestis beszédmódjához áll közelebb, de a leírásoknál sokszor eszembe jutott a Tomcsányi, meg az elvtársak zakójára hullott korpadarab, szóval a Termelési regény.
Semmi művészet, mondja, amit főleg akkor éreztem, amikor íróként (magánemberként) ír, és elmondja a gondolatait és nem ecsetel. Például amikor azt mondja, hogy „amint azt az előbbi könyvemben írtam”, na az tényleg nem művészi, legalábbis ez a fél sor nem az. Aztán jön egy csomó félsor és sor, ami meg azt bizonyítja, hogy dehogynem művészet, méghozzá olyan, hogy azért liftezett le közénk az elefánycsonttorony kilátójából, hogy mi is megértsük. Érdekes ez: hogyan írja le személyes reflexióit, anya iránt érzett szeretetét magánemberként, és hol lesz ez közérdekű szépirodalom.
Cselekménye nincs a könyvnek, vagy ha van, az megközelítően mellékes. Novellaszerű epizódféleségekben, nemtommikben azért mégiscsak elmesél egy-egy dolgot, akinek; nagyon furdalja az oldalát, hogy mit, az olvassa el :)
Jó kis Esterházy-könyv ez, egyelőre hét pont, de még nem mondok semmit, mert még több mint a fele visszavan. Most nem írok olyan hosszasan, mint a Coetzee-nél, mert még úgyis folytatom.
