Nos, jó volt összességében, de a végét nem tudtam hova rakni, amikor olvastam; utána, amikor becsuktam a könyvet, akkor már jobb volt és sokrétűnek bizonyult. De ott, akkor, olvasás alatt nem nagyon tudtam megfogni azt a reakciót, ami a halálkor jött ki az íróból. Zárójel: A könyv nagy részében azzal a megszokott anekdotizmussal, historizálgatással megy előre a szöveg, amiből fokozatosan kirajzolódik egy szeretett anya képe, és ezt az anyaképet az Esterházy tulajdonképpen lerombolja egy másik anya halálával, egy Görög Miki nevű focista anyjának elpusztulásával; zárójel bezárva. Mosz jönnek az utolsó oldalak.
Egyszer csak "meghal a muter", tolmácsolja a regényíró (az kicsoda?) a másik focista (?) gondolatait, ami egy teljesen más (??) történetbe visz át minket.
Itt újból fordul egyet-kettőt a szöveg, és a "játékos kedvű posztmodern" (jó dolog címkézni, hehe) elbeszélő vadul megharagszik az eddig majdnem negédes, nosztalgiára serkentő halálra, és elkezdi szapulni a létezést akképpen, hogy a legbanálisabb módon írja le, hogyan "nyeszetelték le" a Görög Mikihez tartozó "muter" lábát, mielőtt meghalt, ekkor megjegyzi, hogy most már nem fér be a focista muterja a csapatba, aztán, amikor tovább vágja a doki a lábát, felmerül, hogy mi lenne, ha a lábatlan mutert kirakná a Görög Miki amolyan kéregető embercsonknak az utcára, "öreg kurva nem vén kurva"; és akkor, amikor már teljesen a halálán van, akkor pedig állít egy furcsa párhuzamot, na, mi volt a Görög Miki muterjének az utolsó mondata, amikor a doktor még többet akart levágni a combjából?, hát az, hogy "a pinámat nem adom, kis buzi". Na, ez volt az utolsó mondata a bal összekötő muterjének, a Goethének meg ugye az volt, hogy "Mehr Licht", erről ennyit. A részvét azért tökéletesen alapvető, és meg is van, verbalizálódik. Aztán a világ legprofánabb módján saját kezűleg temeti el az elbeszélővé átváltozott Görög Miki a mutert, eközben végiggyalázza a világot, ékes magyar nyelven káromolja a káromolhatót, úgy gondol a férgekre, mint az anya haverjeira, és folyik a szidalom tovább, ahogyan az egy kétségbeesett, anyasirató ember szájából folyhat.
A legvége egy csavar a történetben, mert egy másik (??) szereplő szájába ad minden szót, a káromkodásokat is, viszont felmerül, hogy ez mennyiben csak őrá, a másik focistára vonatkozik, az a nagyon keserű, teljesen alpári és őszinte anyasirató biztos, hogy véget ér a Görög Mikinél? Na, hát persze, hogy nem. Gondolom, nem azért írta le ezt a másik anyasiratót a végére, hogy attól "elhatárolódjon", vagy mi. Viszont nem derül ki pontosan, hogy hogyan viszonyul Esterházy a Görög Miki-féle anyahalálhoz; nem árulja el, hogy ennek a nagyon brutális és furcsán, koromfeketén humoros anyatemetésnek illetve káromkodásparádénak hol van a helye az ő fejében. És ez, hogy ott a végén a másik anya halála, amihez nem határoz meg semmilyen viszonyt, csak odarakja, na ez roppant érdekessé és sokrétűvé teszi a saját (?) történetét. A saját anyja egyébként úgy búcsúzik el, hogy megmondja pontosan, milyen betűtípussal és hányas betűmérettel írják meg a haláláról szóló emléklapot. Az persze cizellált, átgondolt és esztétikus, bezzeg a Görög Miki anyja olyan proletár módon lett eltemetve, hogy a temető összes férge azon csámcsog.
Fontos momentum, hogy ezt az egészet E/1-ben írja, ami minden irodalomnál (posztmodernnél pláne) külön tanulmányokat ér meg. Most idekopizok egy vonatkozó versrészletet Orbán Ottótól: "az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté… / Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad. /Titokban minden költő napimádó". Ennek szellemében az Esterházy sem csupán egy vagy kettő személyes tragédiát mond el, hanem ő a világot látja így, és általában véve van torkig azzal, ha meghal az ember anyja, legyen az focirajongó vagy akármilyen.
Maga az egész történet szerencsére távol áll tőlem, tematikailag, de azért olvasmánynak jó, "szórakoztató" irodalomnak többé-kevésbé megfelel, jól megírt könyv. Talán kicsit nehéz téma ahhoz, hogy buszon olvassam, de mindegy.
